Az Orbán-kormány négy év alatt fenekestül felforgatta a közoktatás rendszerét, s ezzel valódi reformot hajtott végre, igaz, a szó eredeti jelentésével, az újítással szemben inkább a rendszerváltást megelőző időszakhoz nyúlt vissza. Pontosabban nem is egy korszakhoz, hanem kettőhöz: az oktatás ideológiai-pedagógiai alapja ugyanis a harmincas évekét idézi, míg a szervezeti keretek a Kádár-korszakban gyökereznek.
Már a kezdetek kezdetén fölszámolták az előző kormányzat szimbolikus, gyerekközpontú lépéseit: eltörölték a buktatás tilalmát, valamint a szöveges értékelést, eleget téve ezzel annak a pedagógusok körében uralkodó általános hangulatnak, amely a liberalizált szellemiséget nyűgnek tartotta. A tanárok egy jelentős tömege abban bízott, hogy ismét ők állnak majd az oktatás középpontjában. Ez a számításuk azonban csak részben jött be – a középpontba ugyanis nem a tanárok kerültek, ők csak részesei lettek annak a folyamatnak, amelynek keretében az állam magához ragadta az ideológiai és szervezeti irányítást, fölszámolva az oktatók maradék önállóságát. Ezt a folyamatot tetőzte be a pedagóguskar létrehozásával, amelybe kötelező a belépés, s nem titkolt célja, hogy a segítségével kiiktassák a tanárok érdekképviseleti szervezeteit.
A szakmai és társadalmi egyeztetés nélkül elfogadott köznevelési törvény, amelyre a Fidesz egykori oktatási minisztere, Pokorni Zoltán nemet mondott és bevezetése életre hívta a Hálózat a Tanszabadságért mozgalmat, már világosan kijelölte a tartalmi irányokat: centralizálni kell a tanterveket, bevezették a délutáni iskolai foglalkoztatást, majd kötelezővé tették a napi testnevelés órákat, választhatóvá a hittant vagy az erkölcstant, mintha csak az „ép testben ép lélek” eszmeiségét akarnák kiterjeszteni. Minden lépés egy irányba mutatott, s végül kiteljesedett az iskolák állami kézbe vételével és a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ (KLIK) kialakításával.
Orbán Viktor miniszterelnök és szakállamtitkára, a kereszténydemokrata Hoffmann Rózsa azzal próbálta elfogadtathatóvá tenni mindezt, hogy az iskolák állami kézbe vételével valójában az esélyegyenlőtlenséget kívánják csökkenteni. Jó érv. Kétségtelen ugyanis, hogy az előző ciklusokban a szabad demokrata oktatásirányítás törvénybe foglalt törekvései ellenére sem sikerült érzékelhető mértékben csökkenteni a szegregációt, jobbára azért, mert az önkormányzatok mindent megtettek a rendszer kijátszása érdekében, sikerrel. A szabad iskolaválasztás lehetőségével visszaélve a közép- és felsőosztályhoz tartozó szülők jó színvonalú iskolákba vitték gyerekeiket, míg a társadalom alsó rétegeihez tartozóknak ott maradt a lepusztult iskolák sokasága. Ezen a helyzeten valóban enyhíthetett volna az államosítás, de hamar kiderült, hogy a kormány mindezt nem gondolja komolyan: megteremtette a lehetőségét ugyanis, hogy az önkormányzatok a jobb iskolákat egyházi fenntartásba menekítsék, így a „jó gyerekek” továbbra is elefántcsont toronyban létezhetnek sok-sok állami támogatással felvértezett intézményekben, míg a többieknek maradnak az állami iskolák.
Az esélyegyenlőtlenség csökkentésének gondolata érvényesült a Magyarország uniós elnöksége idején kidolgozott roma felzárkóztatási program jelszavaiban is, ugyanakkor elsorvadt a mindennapokban. Mára nyilvánvalóvá, hogy a kormány nem az integrációt tekinti elsőrendű feladatának, épp ellenkezőleg, az elkülönítést, amelyet jobb szó híján, szeretetteljesnek nevez. Azt, hogy valójában mit tervez a kabinet, kiderül a nyíregyházi Huszár-telepi iskola történetéből, ahol a görög katolikus egyház segítségével újranyittattak egy szegregáló intézményt, s az oktatásért felelős csúcsminiszter, Balog Zoltán az antiszegregációs törvények betartását bírósági úton is számon kérő jogvédő alapítványt támadta ennek kapcsán; a miniszter a szaktanulmányok következtetéseit figyelmen kívül hagyva, kiállt az elkülönítő gyakorlat mellett.
Eközben az iskolákat a KLIK sújtja. Bár számosan jelezték, hogy egy ilyen gigaszervezet képtelen lesz a gördülékeny működésre, mintha a falnak beszéltek volna: Magyarország legnagyobb munkáltatójának tíz hónapig nem volt szervezeti és működési szabályzata, de ez eltörpül ahhoz képest, hogy az iskolák sokaságának nem volt elég krétája, papírja, szivacsa. Káoszt okozott, hogy a kormány rátenyerelt a tankönyvpiacra: most egy évfolyamon egy tantárgyhoz csak két tankönyv közül lehet választani. Már ha megérkezik: központosították ugyanis a tankönyvterjesztést, amivel a rendszer összeomlott – ma is vannak olyan gyerekek, akik nem kapták meg valamelyik könyvüket.
A kabinet is érzékelte a szféra fölháborodását, ezért belevágott a sokáig lebegtetett pedagóguséletpálya-modell megvalósításába. A béremelés többlépcsős, a pedagógusok átlagosan 35%-kal többet vihetnek haza a korábbiaknál. Igaz, az új rendszerben számos, az önkormányzatok által biztosított juttatás már nem jár, így olyanok is vannak, akiknek összességében csökkent a fizetésük. A kormány szabályozza a pedagógusok minősítési rendszerét is. Ennek során állhatott elő az a képtelen helyzet, hogy több diplomás, pedagógiai kísérleteket irányító szakemberek lettek besorolva a pályán eltöltött éveik száma alapján a számukra elérhető legalsó kategóriába, s ahhoz, hogy előrébb jussanak, pályafutásuk valamennyi dokumentumát föl kell tölteniük a világhálóra. „Előre menetelükről” elvileg egy bizottság dönt majd.
A kormány úgy tesz, mintha minden a lehető legnagyobb rendben volna – ugyanakkor az oktatási szférában működő civil szervezetek vádirattá sűrítették „a közoktatás teljes elfoglalására törő politika” elleni kifogásaikat. Végkövetkeztetésük az, hogy ez az átalakítás így folytathatatlan, a nemzetet nyomorba dönti.
Az közoktatásban történt változások részletei a Humán Platform Watchdog weboldalán böngészhetőek.
