Humán Platform

A kultúra, az oktatás, a szociális és egészségügyi ellátás területén dolgozók oroszlánrészt vállalnak a társadalom működtetésében, az életminőség javításában, a társadalmi felemelkedés előmozdításában. Mi, alapító szervezetek a Humán Platformot azért hoztuk létre, hogy felismertessük a közvéleménnyel a szféra jelentőségét, és közös erővel próbáljuk kiharcolni szakmai működésünk feltételeinek javítását. Kapcsolat: human.platform@gmail.com

Szokatlanul alapos és örvendetesen higgadt szöveg látott napvilágot az MMA (Magyar Művészeti Akadémia) botrányával kapcsolatban. Szerzője, Bátorfy Attila a hazai képzőművészeti jelenben való jártasságról tesz tanúbizonyságot Az MMA, Kerényi és az Ellenpólus  című cikkében. Az írásban sorra veszi, hogy mit eredményezhet az MMA bemasírozása a magyar kulturális  intézményrendszerbe, s azt is latolgatja, mi következik ebből, milyen stratégiákat követhet az általa Ellenpólusnak nevezett kortárs, hazai kulturális közeg.



Alapállításai egy részével azonban vitatkoznék. Egyik alapállítása, hogy az MMA berendezkedésével  az állam kivonulásának egyik újabb állomásáról van szó. S az állam, amennyi egyáltalán megmarad belőle a kultúrában, mostantól kezdve majd „mást finanszíroz“, azaz másokat támogat, nem pedig – csak találgatni tudok – a most Ellenpólussá vált kultúracsinálókat (?). S hogy a dolgok „jó oldala az, hogy az Ellenpólus végre megtanulhat a Magasságos Állam nélkül élni.“

Több helyütt, mások reakcióiban is felmerült, hogy a Balog Zoltán miniszter által emlegetett „kiszervezés“, és aztán az MMA helyzetbe hozása valójában az állam kivonulása. Én ezt éppen ellentétes folyamatnak látom, itt az állam bevonulásáról van szó. A pénzosztás gyeplőjét nem hogy elengedte volna, szorosabban fogja, mint eddig bármikor a Kádár-rendszer óta. Az MMA vezető személyiségei ugyanis maximálisan az állam emberei. Sokkal inkább, mint a most még pozícióban levő hivatalnokok a kulturális államtitkárságon. Az MMA többször biztosította lojalitásáról a kormányzatot, s mindegy, hogy hálából-e, vagy utilitárius motivációból, a kormány az MMA-t most kulturális árnyék-minisztériummá tette. Az  önálló kulturális tárca megszüntetése innen nézve teljesen logikus lépés volt. Először legyengítették a kultúra képviseletét, hogy azután a tetejébe ültethessék az általuk kiválasztottakat. Fekete még annyira sem lesz tisztességes hivatalnok, amennyire Szőcs Géza, vagy L.Simon László volt, rajta keresztül totális kontrollt gyakorolhat az állam, azaz a kormány, amelynek a látszat ellenére nagyon is fontos a kultúra. Nem az eljelentéktelenítésében érdekelt, hanem az idomításában. Nem marginalizálja, éppen ellenkezőleg, a középpontba állítja, és látványosan megtöri a gerincét. Egyértelműen azért, hogy a kiszolgálójává tegye.

S hogy miért állítom, hogy a kultúra fontos ennek rezsimnek? Számos tudatos kulturális gesztussal igyekezett és igyekszik most is definiálni önmagát. A NER (Nemzeti Együttműködés Rendszere) alapja egy szöveg, amely szándéka szerint szent szöveg. Nem pusztán az mutatja ezt a szándékot, hogy mintegy rituálisan el kellett helyezni a közintézményekben. A Nemzeti Együttműködés Nyilatkozata egyértelműen annak tudatában keletkezett, hogy a miénk szövegalapú kultúra, benne a leírt szó, az írás, a nyelv mindig is középponti kérdés volt. Az az elgondolás áll mögötte, hogy aki a nyelvet birtokolja, az birtokolja az elbeszélést, azé a narratíva és végső soron azé a kultúra. A NER-t megalapozó szöveg a nyelv birtokbavételére történő, sutaságában is rémületes kísérlet. Hatalmas ambíciója volt ennek az irománynak, forradalmat deklarált, amit utoljára szövegszinten csak 1956-ban hirdettek ebben az országban. Célja a társadalmunkat körülíró konszenzuális fogalmak átnevezése, illetve részben lecserélése. A múlt és ebből következően a jelen átírása definíciók és deklarációk útján – ebből a szempontból az Alaptörvény preambuluma hasonlítható hozzá. A rendszerváltás politikai és kulturális konszenzusait visszavonja, az elmúlt húsz évet zárójelbe teszi, a múltat manipulálja annak érdekében, hogy legitimációt teremtsen a NER számára. 

Ami körülüttünk most zajlik, az kultúrateremtési kísérlet a rezsim beágyazódása érdekében. Az alkotmányozás megünneplésére („tiszteletére“) rendezett Hősök, királyok, szentek címűkiállítás látványosan az volt. A kormányzat a Magyar Nemzeti Galériában (MNG) akarta látni önmaga apoteózisát, historikus művek tükrében, az alkotmányozást (az Alaptörvényt) a magyar történelem sorsfordító, nagy eseményeinek sorába emelve. Ha hosszú távra akarunk berendezkedni, ahhoz nem elég a parlamenti többség, ahhoz a történeti-kulturális igazolások rendszerét is meg teremteni.  Ilyen az iskolai irodalomkönyvek átírása, a sokat emlegetett Wass-Nyirő-Tormay hármasnak a Nyugat irodalmi tradíciójával egyenrangúvá tétele. Ilyen a Kerényi-sorozat is. Az Alaptörvény díszkiadása számára megrendelt képzőművészeti alkotások sora is, amelyek nemcsak a díszkötetbe kerülnek be, hanem a kezükbe kapják érettségiző gyerekeink is, s bemutatják őket az MNG-ben és  orszászerte egy utazó kiállítás keretében.

Én ebbe a sorba illeszkedőnek látom mindazt, ami ma a kultúra intézményeiben zajlik. Az állam bevonul: a kormányerők kulcskérdéssé tették az intézmények birtoklását. Az MNG-t és a Szépművészetit összevonják, múzeumi központot álmodnak, közben a Nemzeti Színházat, az Operaházat és a Műcsarnokot fétis-helyszínekké avatták, az Opera élére maga a miniszterelnök nevezett ki biztost.

Gondoljunk bele: arról beszélünk, ki és hogyan rendezheti meg, mondjuk a Turandot-ot, vagyAz ember tragédiáját. Nevetséges és egyben hátborzongató. Válhatott kulcskérdéssé ilyesmi a kommunizmus óta eltelt húsz évben? Aczél György időszaka óta foglalkozott konkrét művekkel, művészekkel ennyit a hatalom? Ennek a kormányzatnak nem hogy nem fontos a kultúra, hanem egyszerűen nem képes elengedni. Nem akarja elfogadni, hogy az egy önjáró, autonóm organizmus és ugyan falakat, épületeket lehet emelni a számára, ki lehet tenni az egyik épületből és be lehet pakolni egy másikba, de a valódi működésébe beleszólni reménytelen. A kormányzat – és meghosszabbítása, az MMA – abban él: akié az intézmény, az adja a tartalmat, az írja a kánont, az befolyásolja a gondolkodást. Bebizonyosodik majd, hogy ez tévedés, de ez most más lapra tartozik.

Ami most zajlik, az  a 2009-es kötcsei beszédből következő elit- és kultúracsere. Nem az állam nélkül fogunk élni, hanem az állam figyelő tekintete előtt. Éppen az autonóm intézmények megszállása az, ami első lépésben a kontrollt növeli. Csak egy példa: az NKA (Nemzeti Kulturális Alap) egy többé-kevésbé államtalanított, autonóm szervezet volt, a kultúra afféle önkormányzata, még hibáival együtt is. Már jelenleg sem autonóm, mert Balog Zoltán az elnöke, L.Simon László pedig az alelnöke lett. Az MMA megjelenésével ők is felügyelőket kapnak.     
Van valami, ami azonban még ennél is fenyegetőbb: az MMA jelenléte az intézményeknél megteremti az ideológiai alapú cenzúra lehetőségét a kultúrában. Ne legyen kétségünk, az MMA él is majd ezzel a lehetőséggel. S nem csak azért, mert Fekete György személyében egy vallási fundamentalista vezeti, hanem azért is, mert szerepet, munkát kell találnia saját magának. Apparátusa lesz (úgy tudni, jelenleg 35 fő foglalkoztatására van lehetősége), elnöke miniszteriális, főtitkára államtitkári fizetést kap, módosított alapszabályába bekerült, hogy véleményt nyilváníthat a „művészeti élet, a művészet alapvető fontosságú kérdéseiben“, sőt, „dönt költségvetési szerv alapításáról, átalakításáról, megszüntetéséről“. Burjánzik majd, mint valamiféle Kafka-i hivatal és munkálkodni fog. Mivel érdemi, kompetens, életszerű viszonya nincs a jelenkori magyar kultúrával, létét csak azzal szemben lesz képes megmutatni, létjogosultságát a purifikátori szerepben fogja bizonyítani. Pozitív állításai és ajánlatai nincsenek, ezért a megkülönböztetésben és a tiltásban találja meg önmaga feladatát.

Bátorfy az állam szerepével összefüggésben a piacról is beszél. Így ír: „…az Államon kívüli alternatíva egyedül a piac lehet. Belátható, hogy iszonyatosan rémisztő lehet szembesülni azzal, hogy azzal a piaccal, amitől, mivel nem is ismerte, eddig rettegett, sőt, amit megvetett ez a közeg, most kényszerből ki kell egyezni. De mindebben nem a kényszert és a kompromisszumot kell elsődlegesen látni, hanem a lehetőséget.“
Noha a (globális) piac valóban sok mindenre megoldás, az állam, pontosabban egy épeszű állam kultúratámogatási stratégiáját nem képes teljes mértékben kiváltani. A kortárs művészetben a non profit gyakorlatok fel- és megerősödése éppenséggel a piac mindenhatóságával kapcsolatos csalódásból is fakad. Vannak és lesznek olyan kulturális gyakorlatok, amelyek nem mérhetők, nem értelmezhetők a piac logikájával, amelyekre nem teremthető forrás kizárólag a piacról. Hogy egyetlen evidenciát mondjak: a művészeti edukáció, illetve az oktatási esélyegyenlőség és a művészet közös halmaza például ide tartoznak. És ilyen a kisebbségi művészet, az outsider art is. Ne felejtsük el azt sem, hogy Magyarországon nincs megfelelő törvényi keret a szponzorációhoz, a mecenatúrához. Ez nyilvánvalóan az elmúlt húsz év nagy mulasztása, ám bizonyosan nem véletlen. A mindenkori kormányzatoknak jól jött a kézből etetés gyakorlata. Amíg ez, mármint a mecenatúra törvényi kerete nem megfelelő (profánul: adózási szempontból egy vállalatnak jobban megéri új cégautókra költeni, mint kultúrára), addig ez a piaci láb gyengécske lesz.

A szerző egyik fontos állítása az is, hogy „az MMA és Kerényi jelentette térerőre a művészeti ellenpólusnak évekre be kell rendezkednie.“ Azaz el kell fogadni, hogy a kultúrában is centrális erőtér keletkezett, és ehhez képest kell meghatározni a pozíciónkat. Azt hiszem, hogy ezt nem szabad elfogadni. Egyáltalán nem reménytelen az MMA-t elmozdítani onnan, ahova beültették. Ehhez erőt kellene mutatni, ehhez tiltakozni kell és meggyőzni az MMA tagságából azokat, akiknek nem tetszik „akadémiájuk“ új szerepe, hogy emeljék fel a szavukat. Az MMA azzal igyekszik magát legitimálni, hogy progresszív produkcióknak is oszt pénzt, Juhász Judit, a szóvivőjük máris „tág horizontú támogatáspolitikáról“ beszél. Nem más ez, mint a szcéna korrumpálására tett kísérlet. Nem írható elő morális imperatívuszként, hogy senki ne fogadjon el pénzt az MMA-tól, de ettől még a tiltakozás formáit nem kellene elfelejteni. A színtér alábecsüli erejét. Van közönsége, vannak hívei, támogatói: meg kellene őket szólítani, meg kellene őket mozgatni. Minden apró lépés számít. A Humán Platforméppen ezt ismerte fel, amikor a különféle humán területek tiltakozóit igyekszik összekötni. Nem kellene némán megvárni, amíg senki más nem marad a placcon, csak az MMA.

Végezetül még egy állítás, amellyel vitába szállnék. Ha jól értelmezem, a szerző azt állítja, hogy az MMA mögött ott vannak a háttérbe szorult, egykori „népiek“ (nem hinném, hogy ez a fogalom használható volna ma, mindenesetre Bátorfy használja), és azon művészek közössége, akik azt várták volna, hogy az 1989 utáni intézményrendszerben nagyobb lehetőséghez és elismertséghez jutnak.  S hogy a neoavantgárd, majd a posztmodern és kortárs kánonformálóknak, valamint az intézményeknek  itt valamiféle mulasztásuk volna, amiért nem vették figyelembe ezt az alkotói réteget, nem kanalizálták törekvéseit.  Bátorfy azt írja: „ a művészettörténészek nem spórolhatják meg maguknak, hogy ne gondolják újra végig a rendszerváltás óta eltelt huszonkét évet. Elengedhetetlen az Ellenpólus számára annak elemzése, hogy miért alakult minden úgy, ahogy. Muszáj lesz világosan tisztázni a mellőzések és a kimaradások okát.“   Az első mondatban némi zavar van, a szerző azt akarta mondani: nem spórolhatják meg, hogy végiggondolják az elmúlt évtizedeket. Ez helyes is, gondoljuk végig! De nem pontosan látom, kik volnának a mellőzöttek, ki, miből maradt itt ki, s hol rejlik a művészettörténészek felelőssége. Hogy mást ne említsek: Magyarországon a rendszerváltás óta igen nagy mennyiségű köztéri Szent István szobor, Trianon-emlékmű, turulszobor, kopjafa-park és egyéb emlékmű keletkezett. Közpénzen kiírt szoborpályázatok tömegéről van szó, amelyek egy igen nagy részénél a szakmai zsűri véleményét nem vették figyelembe. Joguk volt hozzá, megtették. Kisebbfajta iparág állt fel ennek nyomán, mintha csak mintakönyvekből léptek volna elő az ülő, álló, lovas és egyéb Istvánok, s munkát, pénzt, elismerést kaptak alkotóik. Mindenki elfogadta a tényt, hogy az önkormányzatok döntöttek, s a köztéri Lenineket hasonló színvonalú Szent Istvánokra cseréltük – ez, úgy látszik, mifelénk már csak így megy. A köztéri esztétikát, az új Magyarország arcát minálunk egyáltalán nem a kortárs művészet határozza meg, hanem az akadémikus, hagyományos és bizony poros művek tömkelege, s igen gyakran a politikai giccs. Míg a XII. kerületi turulszobrot védelmezi a politika, Rajk László veszprémi emlékművét éppenséggel elbontja, s hogy más példát is mondjak, Lugossy Mária, Kossuth téri ötvenhatos emlékművére is ez a sors várhat. (Vajon, ha bontásra kerül a sor, az MMA kiáll-e majd egykori tagja, az elhunyt szobrászművész mellett?) A legizgalmasabb köztéri művészeti programot, az Universitas-t, közben üldözőbe vette a hatalom, a benne részt vevő művészek osztályrésze pedig vizsgálat, nyomozás és a kormánysajtó uszító kampánya lett. S a kormányzat felmutatta az új esztétikát: a Kerényi-projektet és a pekingi magyar kiállítást.

A turulok alkotói a Műcsarnokban szeretnének kiállítani és a Velencei Biennálén kívánják képviselni a magyar művészetet? Lehetséges. De miért kellett volna bármilyen elméleti, vagy kurátori közegnek kiszolgálnia ezeket az igényeket?  A másod- és harmadvonal most elégtételt vesz majd? Értem. De kin és miért? Az MMA-tag, és nem mellesleg ragyogó művész, Bukta Imre, aki most furcsa módon nem kommentálja Feketéék ámokfutását, ott volt 1999-ben a Velencei Biennále magyar pavilonjában. Minden lehetőséget és elismerést megkapott. Jelképes, hogy éppen az ő monstre kiállításának idején einstandolta a Műcsarnokot Fekete György.


S még valami, ha már az esztétika ingoványos terepén járunk. A cikk így fogalmaz: „Többen leírták már, legtisztábban talán György Péter, hogy a neoavantgárd teljesítmények jelentős része az államszocializmus bukásával érvényét vesztette, mivel többnyire épp csak a Kádár-rendszeren belül és/vagy ellenében volt értelmezhető. Számomra ez elfogadható és logikus magyarázat, azzal a kiegészítéssel, hogy noha érvényét vesztette, a neovantgárd teljesítmények iránti underground művészettörténészi és kritikusi rajongás a rendszerváltással nem szakadt meg, ellenkezőleg: a neoavantgárd csont nélkül és majdnem kritikátlanul belovagolt a kánonba (de nem a közönség karjaiba).„

Nem tudom, van-e olyan, hogy egy valódi művészi teljesítmény hirtelen csak úgy érvényét veszti. S hogyha van, akkor igaz-e ez az egykori hazai neoavantgárdra. A kvalitásos művek mindenképp túlélik a politikai kontextus megváltozását. Én nem látok „kritikusi rajongást“, a „közönség karjait“, vagyis a széleskörű népszerűséget pedig azért ne tekintsük megfellebbezhetetlen mércének. Ellenben azt látom, hogy a közép-európai, kelet-európai neoavantgárd életművek új rétegei tárulnak fel ma. Kiállításokon, közgyűjteményekben és a kereskedelemben egy ideje ismét előkerültek. Utalhatunk itt az 1999-es, bécsiAspekte/Positionen kiállításra is, amely Aspektusok/Pozíciók címmel a budapesti Ludwigban is látható volt, de az Erste Bank gyűjteményéből szervezett hazai és külföldi kiállításokra is (Kontakt, 2006, MUMOK, Bécs, illetve 2008, ICA-D, Dunaújváros), amelyek az újrafelfedezés erejével hatottak, s amelyeken a magyar neoavantgárd is izgalmas kontextusba került. Egyik-másik mű pedig revelatívan hatott megint, például Hajas Tibor Öndivatbemutatója. Mintha a neoavantgárd teljesítmények „újratárgyalása“ zajlana inkább, új revelációkkal. Itt említhetném Szentjóby Tamás Kentaur című filmjét, Lakner László Varrólányok Hitler beszédét hallgatjákcímű művét, de akár Maurer Dóra életműkiállítását is, vagy a most látható, A hang szabadsága című John Cage-kiállítást is a budapesti Ludwig múzeumban. De a ljubljanai Moderna Galerija ARTEAST 2000+ gyűjteménye is érdekelt ebben a korszakban.

Nem tudom tehát, mi veszítette érvényét az államszocializmus  bukásával. Talán először fel kellene dolgoznunk, mi is történt a kultúrában az államszocializmus bukásával. Ám miközben ezt tesszük és a múltbeli teljesítményekről gondolkodunk, máris itt van a nyakunkon egy újfajta állampárti berendezkedés, és félelmetesen ismerősek a hatalomgyakorlás, a megfélemlítés és a dezinformáció módjai. Ez a hatalom még nem ment odáig, hogy műveket tilson be, alkotókat lehetetlenítsen el. De mi akadályozza abban, hogy ezt megtegye? Meglehet, hogy mielőtt érvénytelenné nyilvánítjuk, elő kellene venni és leporolni a szamizdat-korszak stratégiáit. 

Nagy Gergely

(forrás: tranzit.blog.hu)

Szólj hozzá! 2012. dec. 12.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.